Majdnem négy év telt el a francia blackened death brigád, a Necrowretch negyedik albumának, a The Ones from Hell-nek megjelenése óta. Akkor is egy nyers, klausztrofóbikus death metal lemez született egy csipetnyi fekete mágiával – néha már-már sludge-os sűrűséggel.

Bár akadtak kisebb kifogások a dalszerzéssel és a tempóval kapcsolatban, a legnagyobb problémát a hangzás jelentette. Ettől függetlenül egy erős album maradt. Sajnos, ahogy sok más banda, a Necrowretch is kénytelen volt eltemetni turnéterveit a COVID-járvány miatt. Azonban nem hagyták, hogy a világjárvány végleg a pokolra küldje őket: új dobost és basszert szereztek, és három év kemény munkával elkészítették a Swords of Dajjal-t.

Dajjal, a Nagy Megtévesztő

A banda agya, Vlad (ének, ritmusgitár) és Wenceslas Carrieu (W. Cadaver, ex-Cadaveric Fumes – szólógitár) ezúttal egy igazán grandiózus témát választott inspirációnak: Dajjalt, az iszlám mitológia nagy megtévesztőjét.

Ez a démoni figura az Ítélet Napja előtt bukkan fel, hogy hamis csodáival követőket gyűjtsön, mielőtt végül elbukik. A Swords of Dajjal ennek a mitológiának a sötét és apokaliptikus hangulatát árasztja magából – és ez a banda eddigi leginkább black metalba hajló albuma lett. Persze a death metal gyökerek még mindig jelen vannak, de az összkép sokkal gonoszabb és vadabb lett. Vlad hangja olyan, mintha tényleg megszállta volna valami sötét entitás („Dii Mauri”), és szerencsére a korábbi lemez túltolt visszhang-effektjeit is visszavették, így az invokációi még erősebben csapódnak be.

Pengeéles riffek és szónikus mészárlás

Carrieu és Vlad gitártémái egyszerre pusztítóak és hipnotikusak. A nyitó „The Fifth Door” melodikus, mégis borotvaéles riffje azonnal kijelöli az irányt, míg a „Vae Victis” tremoló-örvényei egyszerűen leteperik a hallgatót. Az olyan dalok, mint a „Ksar Al-Kufar” és a címadó szám, klasszikus heavy metal hatású szólókat is bevetnek, míg a „Numidian Knowledge” rövid akusztikus közjátéka finoman teszi változatosabbá az albumot.

Az új dobos, Nicolas Ferrero igazi felfedezés: dinamikus, brutális, mégis érzékeny játékával életet lehel az albumba. Strigoi nyugtalanító perkuszivitása és a Necrophobic gonosz élei keverednek a játékában, és néha olyan érzés, mintha egy alternatív, elátkozott Dűne soundtrack-et hallgatnánk.

Feszes, kompromisszummentes brutalitás

A Swords of Dajjal 37 perces játékideje pont annyi, amennyire szükség van: nincs töltelék, nincs felesleges sallang. A lemez természetesen áramlik a nyitó „Ksar Al-Kufar”-tól egészen a baljós zárásig, a „Total Obliteration”-ig. A hangzás pedig hatalmas előrelépés a The Ones from Hell-hez képest: a gitárok vágósan szólnak, a basszus hallhatóan lüktet, és Vlad vokáljai most a legerősebbek, amiket valaha hallani lehetett tőle. Bár a „Vae Victis” legkeményebb részein a dobok furcsán eltűnnek a háttérben, ez az egyetlen apró hangzásbeli furcsaság az albumon.

Ítélet: Kegyetlen remekmű

2024 első igazán ütős blackened death lemeze, a Swords of Dajjal nagy előrelépés a Necrowretch számára. Ez egy kiforrott, érett anyag, amely úgy árasztja magából az epikus hangulatot, hogy közben nem válik túl hosszúvá vagy öncélúvá. Hol nyomasztóan sötét, hol brutálisan letaglózó – de minden pillanata zseniális.