Vannak zenekarok, amelyek idővel egyszerűen elfáradnak. Aztán vannak azok, amelyekből eltűnik a veszély, és marad a jól bejáratott rutin. És végül ott van a Paradise Lost, amely 35 év után is képes úgy előállni egy lemezzel, hogy az ember kénytelen legyen feltenni magának a kérdést: „Ezek tényleg még mindig ezt csinálják?”
A válasz szerencsére igen.
Az Ascension nem akarja letagadni a Paradise Lost múltját. Éppen ellenkezőleg: úgy járkál végig a zenekar különböző korszakain, mintha egy sötét múzeumban kapnánk tárlatvezetést. A korai death/doom nyers súlyossága, az Icon melankóliája, a Draconian Times monumentálisabb metalja, az One Second dallamközpontúbb világa és még a későbbi, elektronikusabb időszak visszhangjai is felbukkannak.
A veszély ebben természetesen az, hogy egy ilyen múltidéző album könnyen múzeumi tárggyá válhat. Az Ascension azonban nem poros emlékkönyv. Inkább egy olyan zenekar hangja, amely pontosan tudja, honnan jött, de még mindig van kedve újra leásni a saját sírjába.
És az első ásócsapás mindjárt a Serpent on the Cross.
Ez a dal olyan súllyal érkezik, mintha valaki egy komplett katedrálist próbálna rád dönteni. A riffek hatalmasak, a dallamok gyászosak, a hangulat pedig pontosan az a fajta reménytelen szépség, amely miatt annak idején megszerettük a Paradise Lostot. Nick Holmes hangja különösen erős: amikor kell, mély és fenyegető, máskor pedig hozza azt a jellegzetes, fáradt melankóliát, amitől a Paradise Lost még mindig azonnal felismerhető.
Greg Mackintosh és Aaron Aedy gitárjai pedig egyszerűen gyönyörűen szólnak. Nem technikai öncélúságot kapunk, hanem riffeket és dallamokat, amelyeknek súlya és érzelmi töltete van. A Serpent on the Cross nem egyszerűen jó nyitódal. Ez egy kijelentés.
A Paradise Lost visszatért a saját temetésére, és még mindig ők vezetik a szertartást.
A Tyrants Serenade valamivel könnyedebb terepre visz, de csak Paradise Lost-mércével. A Draconian Times és az One Second közötti területet járja be, dallamosabb, fülbemászóbb és valamivel elegánsabb megközelítéssel. Holmes baritonja itt különösen jól működik, és van benne egy apró Type O Negative-féle sötét romantika is.
Az a fajta dal, amely elsőre csak kellemesnek tűnik, aztán néhány órával később azon kapod magad, hogy már dúdolod.
A Salvation pedig visszakapcsolja a doom üzemmódot. Hét percen keresztül vánszorog, hömpölyög és nehezedik rád, mint egy rossz döntés, amit már túl késő visszacsinálni. Monumentális, komor és lassú, de közben egyáltalán nem unalmas. A klasszikus Paradise Lost szelleme itt szinte fizikailag jelen van.
Ha az album első fele alapján valaki azt gondolná, hogy az Ascension később majd elfogy, rosszul jár.
A Silence Like the Grave és a Diluvium visszahozza a Draconian Times korszakának vaskosabb, hagyományosabb metalos oldalát. A riffek nagyobbak, direktebbek, a dalok pedig úgy menetelnek előre, mintha a zenekar egyszerűen csak megunta volna a komor álldogálást.
A Sirens már egy másik történet. Itt ismét előkerül a Paradise Lost dallamosabb, modernebb arca, de szerencsére nem annyira, hogy az embernek elő kelljen keresnie a Host CD-jét, hogy megbizonyosodjon róla, valóban ugyanazt a zenekart hallja. A dal könnyedebb, de még mindig elég súlyos ahhoz, hogy ne essen ki az album világából.
És pontosan ez az Ascension egyik legnagyobb erénye.
A Paradise Lost rengeteget idéz saját magából, mégsem érződik úgy, mintha egy tribute band játszaná a Paradise Lost dalait.
Ez nagyon fontos különbség.
Az albumon minden korszaknak megvan a helye, de egyik sem válik önmaga paródiájává. Nincs az az érzés, hogy „most csináljunk egy Draconian Times dalt, mert a rajongók azt szeretik”. A zenekar inkább fogja azokat az elemeket, amelyek az adott korszakban működtek, és beépíti őket a jelenlegi hangzásába.
Nick Holmes pedig továbbra is az egyik legnagyobb fegyverük.
Az énekes teljesítménye meglepően sokszínű. A mély, tiszta énektől a jellegzetes gothic baritonon át egészen a durva death metalos hörgésig minden előkerül. Ráadásul Holmes pontosan érzi, mikor kell egy dallamosabb résznek helyet adni, és mikor kell egyszerűen rárontani a hallgatóra.
A gitárok mellett természetesen az ő hangja adja meg az album identitását.
Mackintosh és Aedy pedig olyan riffgyűjteményt rakott össze, amelyet öröm hallgatni. Nincsenek felesleges villogások. A gitár itt nem arról szól, hogy ki tud több hangot eljátszani másodpercenként, hanem arról, hogy ki tud olyan témát írni, amelynek súlya van.
És a Paradise Lost még mindig tud ilyet.
Az Ascension legnagyobb meglepetése talán éppen az, hogy mennyire természetesen működik. Nem akarja eljátszani a fiatalságot. Nem akar modern lenni mindenáron. Nem akarja felülírni a klasszikus lemezeket.
Egyszerűen csak egy nagyon erős Paradise Lost-album.
Persze nem minden pillanata egyformán lehengerlő. A lemez második fele kevésbé döngöl, mint az első néhány dal, és vannak olyan tételek, amelyek inkább a hangulat miatt működnek, mintsem azért, mert azonnal klasszikussá válnak. De 51 perc alatt az Ascension egyszer sem válik fárasztóvá.
Ez pedig egy 35 éves zenekarnál már önmagában komoly eredmény.
A Paradise Lostnak ugyanis semmit sem kell bizonyítania. Megírták már a saját történelmüket. Megjárták a death/doom kriptákat, a gothic metal templomait, a stadionokat, az elektronikusabb korszakokat, majd visszataláltak ahhoz a sötétséghez, amelyből eredetileg megszülettek.
Az Ascension pedig nem egy visszatérés.
Ez egy újabb fejezet.
És talán ez az, ami igazán lenyűgöző benne. Egy olyan zenekar, amely már rég túl van azon a ponton, amikor bármit bizonyítania kellene, még mindig képes olyan dalokat írni, amelyek miatt az ember feltekeri a hangerőt.
A Serpent on the Cross után különösen nehéz nem elismerően bólintani.
A Paradise Lost továbbra is tudja, hogyan kell sötétnek lenni. Tudja, hogyan kell súlyosnak lenni. És ami talán még fontosabb: tudja, hogyan kell szépen szomorúnak lenni.
Az Ascension nem tökéletes, de egy olyan késői pályafutásbeli lemez, amely simán megállja a helyét a zenekar erősebb albumai mellett. Nem egy nosztalgiatúra, hanem egy meglepően életképes bizonyíték arra, hogy a Paradise Lost ereiben még mindig folyik valami sötét és nagyon is élő.
A sír nyitva. A Paradise Lost pedig még mindig bent van. És egyelőre eszük ágában sincs kimászni.
Értékelés: 9/10
Legjobb dalok: Serpent on the Cross, Tyrants Serenade, Salvation, Diluvium
Verdikt: Egy veterán zenekar, amely nem a múltját próbálja újrajátszani, hanem a saját történelméből épít egy újabb sötét, súlyos és meglepően erős fejezetet.