A német Disbelief több mint három évtizede mozog a súlyos, sötét és kompromisszummentes metal világában, és a Killing Karma egyértelmű bizonyítéka annak, hogy a zenekar ennyi év után sem kíván visszavenni az intenzitásból. A 2024-ben, a Listenable Records gondozásában megjelent tizenegyedik nagylemezük közel egyórás, pusztító utazás a death metal legsötétebb bugyraiba, miközben a thrash és sludge hatásai is érezhetően jelen vannak.

A Killing Karma egyik legnagyobb erőssége, hogy a Disbelief nem elégedik meg az egyszerű brutalitással. A súlyos riffek, a blastbeatek és a gyomorból feltörő hörgések mellett komoly szerepet kap a hangulat is. A dalok jelentős részét nyomasztó, hideg és helyenként kifejezetten melankolikus atmoszféra járja át, amely különleges karaktert ad az albumnak.

Már a nyitó Reborn megmutatja, mire számíthatunk. A kezdetben lassabb, súlyos gitártémák fokozatosan építik a feszültséget, majd a dal egyre agresszívebbé válik, míg végül a blastbeatek és a súlyos vokálok teljes erővel szabadulnak el. Erős kezdés, amely rögtön kijelöli a lemez hangzásvilágát.

A címadó Killing Karma még direktebb támadás. A gyors és középtempós részek váltakozása, a feszes riffek és a folyamatosan dolgozó dupla lábdob olyan lendületet ad a számnak, amely mellett nehéz egy helyben maradni. Ugyanakkor a gitárok dallamvilága itt is jóval többet tud egyszerű brutalitásnál: sötét, fenyegető és szinte baljós hangulatot teremt.

Az album egyik legnagyobb ütőkártyája a The Scream That Slowly Disappeared. Ez a dal talán a legjobban összefoglalja mindazt, ami miatt a Killing Karma működik: agresszív death metal, könyörtelen tempó, súlyos vokálok, ugyanakkor a refrénben megjelenő sötét, már-már melankolikus dallamok. Nem véletlenül sorolható a lemez korai csúcspontjai közé.

A With Deep Regret ezzel szemben inkább a lassabb, doomhoz közelítő oldalát mutatja a zenekarnak. A súlyosság itt nem a sebességből, hanem a riffek tömegéből és az atmoszférából fakad. Hasonló irányba indul az A Leap in the Dark is, amelynek vontatottabb ritmusait pusztító gitárok és hatásos szóló egészíti ki.

Az album másik arcát az olyan direktebb tételek képviselik, mint az Inhuman Whore. Itt kevesebb hangsúly kerül a melankóliára és az atmoszférára, a Disbelief inkább a nyers, agresszív death metalra koncentrál. A Morbit Man viszont ismét visszavezet a sötétebb, komorabb világba, miközben a tempóváltásoknak és a kiváló dobmunkának köszönhetően egy pillanatra sem válik egysíkúvá.

Külön említést érdemel a Condemnation, amely remekül egyensúlyoz a súlyos, középtempós riffek és a pusztítóbb részek között. A dal dallamai egyszerre sötétek és meglepően emlékezetesek, így könnyen az album egyik legjobb szerzeményévé válik. A Disbelief itt különösen jól érzékelteti, hogyan lehet úgy dallamossá tenni egy death metal dalt, hogy közben egyetlen grammnyi erő sem vesszen el belőle.

A Flash of Inspiration talán a lemez egyik legváltozatosabb darabja. A sötét, melankolikus felvezetést agresszívabb részek törik meg, majd újabb tempó- és hangulatváltások következnek. A vendégénekes Joachim Baschin jelenléte tovább színesíti a dalt. Hasonlóan komor hangulatot hordoz a The End of Gods, amely lassú, súlyos riffjeivel és melankolikus dallamaival szinte ránehezedik a hallgatóra.

A The Last Order folytatja ezt a vonalat, de a zenekar ismét több sebességfokozatot használ. A csontig hatoló dallamok mellett büntető riffek és gyorsabb szakaszok jelennek meg, a gitárszóló pedig további mélységet ad a dalnak.

A lemez végén érkező Millennium, a Killing Joke feldolgozása kellemes meglepetés. A Disbelief saját képére formálja a dalt, miközben megőrzi annak eredeti karakterét. Zárásként a Fragile Aeon érkezik, amely tulajdonképpen összefoglalja az egész album lényegét: súlyos riffek, agresszió, sötétség és hideg atmoszféra egyetlen dalba sűrítve.

A Killing Karma legnagyobb érdeme talán az, hogy a Disbelief pontosan tudja, mikor kell támadni, és mikor kell visszavenni a tempóból. A lemez nem pusztán a sebességre és az erőre épít, hanem atmoszférát is teremt. A brutális death metal mellett helyet kapnak a doomosan lassú témák, a melankolikus dallamok és a thrillerbe illő, nyugtalanító gitárhangulatok.

Jagger vokáljai tökéletesen illeszkednek ehhez a világhoz, a dobok pedig különösen fontos szerepet töltenek be: legyen szó blastbeatről, dupla lábdobról vagy súlyos középtempóról, minden ütem a megfelelő helyen van. A vendégénekesek szintén hozzáadnak az anyaghoz, anélkül hogy elvinnék a fókuszt a zenekarról.

Hangzás szempontjából is erős produkcióval van dolgunk. A Killing Karma modern és erőteljes megszólalást kapott, miközben a gitárok és a dobok kellően súlyosak ahhoz, hogy az album valódi fizikai hatást gyakoroljon.

A Disbelief tizenegyedik nagylemeze tehát nem egyszerűen egy újabb death metal album. A Killing Karma egy sötét, agresszív és atmoszférikus anyag, amelyben a pusztító riffek és a melankolikus dallamok meglepően jól működnek együtt. A zenekar több mint harminc év tapasztalatát sűrítette ebbe a lemezbe, és az eredmény egy olyan kiadvány lett, amely egyszerre brutális, változatos és emlékezetes.

Értékelés: 9/10

Legjobb pillanatok: The Scream That Slowly Disappeared, Condemnation, Flash of Inspiration, Killing Karma

Aki szereti: a súlyos, atmoszférikus death metalt, a doomosan komor témákat és a kompromisszummentes riffeket, annak a Killing Karma erősen ajánlott hallgatnivaló.