A veterán thrasherek újra támadnak – csak éppen nem akkorát, amekkorát a nevük alapján várnánk.
Az Exodus neve egyet jelent a Bay Area thrash metal történetével. A Bonded by Blood óta eltelt több mint négy évtized alatt a banda számtalanszor bizonyította, hogy képes brutális riffekkel, sebességgel és pusztító energiával letarolni mindent, ami az útjába kerül. A történetük azonban korántsem volt egyenletes: tagcserék, hosszabb szünetek és változó irányok kísérték a pályafutásukat. A Goliath pedig újabb fejezetet nyit ebben a meglehetősen hullámzó történetben.
Az album egyik legnagyobb kérdése természetesen Rob Dukes visszatérése. Steve „Zetro” Souza távozása után sokan joggal kíváncsiak voltak, mire képes újra a 2000-es évek egyik meghatározó Exodus-frontembere. A válasz meglepő: Dukes egyértelműen nem az album gyenge pontja. Sőt.
A nyitó „3111” sötét, doomos felvezetéssel indul, majd fokozatosan robban thrash-támadásba. Gary Holt riffjei azonnal felismerhetők, Dukes pedig kifejezetten harapós formában van. A probléma inkább az, hogy a dal hiába működik korrektül, kevés olyan pillanatot tartogat, amely hosszú távon beleégne az ember fejébe.
A „Hostis Humani Generis” már sokkal közelebb kerül ahhoz az Exodushoz, amelyet a rajongók hallani szeretnének. A csapkodó riffek és a mérgesen odaköpött ének néhol egészen a klasszikus korszakot idézik. Ez az album egyik erősebb darabja, még ha a „kiemelkedő” jelzőt ezúttal érdemes is fenntartásokkal kezelni.
A „The Changing Me” esetében Peter Tägtgren vendégszereplése papíron izgalmas párosítást ígér. A riffek alapján akár egy igazán súlyos darab is kisülhetett volna belőle, ám a dal refrénje váratlanul alternatív rockos irányba fordul. Ez a megoldás nem feltétlenül lenne önmagában probléma, csak éppen megtöri azt az agresszív lendületet, amelyet a szám addig felépített.
A címadó „Goliath” már egészen más oldalát mutatja a zenekarnak. A lassú, súlyos, szinte sludge-os menetelés hatalmas tömeget kölcsönöz a dalnak, Holt riffjei pedig itt valóban fenyegetően szólnak. Dukes teljesítménye szintén kiemelkedő: rekedtes, tépő üvöltése jóval intenzívebb annál, amit korábbi munkáiban megszokhattunk tőle. Érdekes kitérő ez az Exodus részéről, még akkor is, ha nem feltétlenül ezt várjuk a zenekartól.
A lemez legjobb pillanata talán a „Beyond the Event Horizon”, amely végre megadja azt a klasszikus, nyers thrash-élményt, amiért egy Exodus-lemezt bekapcsolunk. A Shovel Headed Kill Machine korszakának agressziója köszön vissza belőle, kellően mocskos riffekkel és húsba maró tempóváltásokkal. Ha a Goliath minden dala ezen a szinten mozogna, egészen más lenne a végső összkép.
Csakhogy nem mozog.
A lemez második fele egyre inkább elveszíti a fókuszt. A „2 Minutes Hate” és a „Violence Works” inkább kötelező köröknek érződnek, mint valódi albumcsúcspontoknak, a közel nyolcperces „Summon of the God Unknown” pedig túlságosan hosszúra nyújtja azt, ami egyszerűen nem bír el ekkora játékidőt. Az 54 perces Goliath ennek következtében időnként nehézkessé válik.
Pedig hangszeresen nincs komoly probléma. Gary Holt továbbra is ontja a riffeket, és amikor elkapja a fonalat, még mindig képes emlékeztetni arra, miért számít legendának. A gond az, hogy a kiváló ötletek mellett túl sok az újrahasznosított, sablonos thrash-megoldás. A dalok egy része harap, más része viszont egyszerűen csak ott van.
Külön említést érdemel Jack Gibson basszusjátéka is. A basszus ezúttal szokatlanul hangsúlyos és jól hallható, ami kellemes mélységet ad a megszólalásnak. Ez egy olyan apró, de fontos részlet, amely megmutatja, hogy a Goliath produkciós szempontból nem feltétlenül vall kudarcot.
A valódi probléma sokkal inkább a dalszerzés.
Az Exodusnak egyszerűen nincs elég igazán nélkülözhetetlen dala ezen a lemezen. Vannak jó riffek, vannak erős pillanatok, és van egy-két kifejezetten ütős szám, de túl kevés az olyan szerzemény, amely miatt hónapokkal később is vissza akarnánk térni az albumhoz. Egy legendás thrash zenekarnál pedig ez döntő szempont.
Rob Dukes teljesítménye alapján könnyű lenne az énekest okolni a végeredményért, de igazságtalan lenne. A frontember energikus, agresszív és meglepően sokoldalú. Ha valami, akkor az ő teljesítménye bizonyítja, hogy ebben a felállásban még mindig lenne potenciál.
A Goliath azonban végül nem válik azzá a nagy visszatéréssé, amelyet a név alapján remélhettünk. Nem rossz lemez, de egy Exodus-albumtól egyszerűen többet várunk. A zenekar történetében túl sok klasszikus és túl sok valóban pusztító pillanat található ahhoz, hogy megelégedjünk egy korrekt, de többnyire felejthető thrash-anyaggal.
A Goliath időnként megmutatja az óriás valódi erejét, de összességében inkább egy megtorpanó veterán benyomását kelti. Néhány erős riff, egy kiváló Dukes-féle vokális teljesítmény és néhány ígéretes dal marad utána – de az a fajta elementáris ütés, amely miatt az Exodus neve évtizedek óta külön kategória, ezúttal csak pillanatokra érkezik meg.
Értékelés: 6/10
Legjobb dal: „Beyond the Event Horizon”
Legnagyobb erősség: Rob Dukes éneke és Gary Holt riffjei
Legnagyobb gyengeség: következetlen dalszerzés és túlzott játékidő